Vissza a bloghoz
Eredeti Post

-Ági
Cím: csillagszálló
07.16.10 9:22 pm
Isten aprópénze

Valaki azt mondta, hogy elég lett volna három, na, jó, kettő nullát eltörölni.
- És nem az aprót kiszórni az ablakon.
- Á, ha még ott lett volna kiszórva! – tódították az okosok. - Akkor az ablak alatt állók, mert valaki mindig áll valamelyik ablak alatt, szépen elkapkodhatták volna.
- De így? Így csak be lettek az aprópénzek zúzva…- kontrázott egy bariton a sötétben.
- Milyen gáz, eltűntek az egyesek és kettesek…
- Viszont, soha sem voltak hármasok és négyesek, úgyhogy… - elmélkedett egy harmadik, a kezét lehelgetve.
Viszont az egyeseket mindenképpen meg kellett volna tartani, mert azok jelölték be a sorozatot, ebben mindannyian egyetértettek.
- Tanár úr, tanár úr – lépett a hordóban felpislákoló tűz közelébe egy vastag pokrócokba burkolózott asszony -, hagyja már a nosztalgiázást!
- De hát, akkor tegyünk úgy, mintha nem is lett volna az elmúlt kétezer év? – nézett bánatosan a tanár úrnak nevezett az asszonyra.
- Kétezer! – kurjantott közbe megvető hangsúllyal, köpve a mennyiségre, egy marcona kinézetű fiatalabb férfi - amennyiben a többiek kinézetéhez képest ez a jelző még megkülönböztető lehetett. A lángok közé sercintett, úgy folytatta: - És ami előtte volt? Az a mérhetetlen idő, ami mind, mind hozzáadott egy darabig a boldogulásunkhoz, hogy aztán…
- Hu, huúú, királyi többes! – huhogtak föl a körülálló többiek.
- …hogy aztán – intette a beszélő egy mozdulattal csöndre a zajongókat –, hogy aztán egy villámcsapásnyi idő alatt minden el is tűnjön. Lásd atombomba, etc.
- Ami igaz, az igaz – szipákolt a tanár úrnak nevezett, míg végre elfogadta a mellette álló nőtől a puhára gyűrögetett újságpapírlapot. – A rómaiak is, ha nem is egy villámcsapás alatt, de elég hatékonyan tüntettek el évezredes kultúrákat.
- Tanár úr - vihogott egy cingár, papundeklibe burkolódzó férfi –, a múlt egyik ereklyéjébe fújja az orrát, kulturális örökségünk méltatlanul szemétre vetett utolsóinak egyikébe, nem zavarja? – A tanár úrnak nevezett abbahagyta a trombitálást, s diszkréten belenézett a zsebkendővé gyúrt újságlapba. – Magyar Nem…– betűzte a feliratot, de a folytatás az enyészet részeként egy hiányt képezett az oldalon.
- És hol a magyar igen? – fintorgott a termetes asszony, aki a takonytörlésben segédkezett. – Tegye csak el, tanár úr – vetette oda a férfi kérdő pillantására válaszul.
- Letépek egy részt, a többit visszaadom, nézze, még tisztára száraz – nyújtotta felé az újságlap maradékának maradékát a tanár úrnak nevezett.
- Nem kell – mondta az asszony, s rongyai közt egy nyílást kitakarva, feltárta a kupacnyi, gombóccá gyúrt kollekciót. - Feltankoltam télire, ne aggódjon, tanár úr.
- Íme, a magyar igen – mondta a marcona kinézetű, szorítva egyet a spárga övön, ami ruházatát összetartotta. – Egyébként: én rendelkezem minden valaha volt aprópénzzel - tette hozzá váratlanul, és ünnepélyes arcot vágott a közleményhez.
- Igen? Úgy érti – fordult felé izgatottan a tanár úrnak nevezett, s vele az asszony is -, hogy az emberiség összes váltópénzéből van egy példánya?
A spárga öves méltatlankodva hördült fel, mint aki nem tűri, hogy a bolondját járassák vele.
- Ezt a feltételezést kikérem magamnak: nem kell hülyének nézni az embert, csak azért, mert nincs ráírva a pofájára az iskolája.
- Ne haragudjon – szólt békítőleg a tanár úrnak nevezett –, én nem úgy gondoltam, csak tényleg érdekelt…
Az asszony a spárga öves karjára tette a kezét.
- Ne kapja fel a vizet, fiatal barátom, maga még gyerek hozzá képest, látja… Meg ez egy – és közelebb hajolt a spárga öveshez, suttogóra fogva –, ez egy… FILOSZ.
- Na és aztán – morgott a marcona kinézetű –, ha filosz, attól még nem kell a másikból gúnyt űznie. Hogy gondolta, hogy az emberiség összes váltópénzét a zsebembe tudom tartani? – csattant újraéledő dühvel a hangja. - Hallja? Maga… maga filosz! Hogy gondolta?!
- Én csak…- védekezett meggyőződés nélkül másik –, én csak arra gondoltam, hogy… hogy maga is…
A többiek feléjük fordultak, kezüket, mint egy szeánszon, a hordó fölött tartva. A lángok narancsvörösre festették a tenyereket, a várakozás csendjének pillanata angyalt idézett a piszkos-rózsaszínűn füstölgő égboltra. A levegőben kérdőjelek tornyosultak.
- Ííígen? – nézett rá érdeklődve a marcona – Én is… mi?
- Hogy maga is… gyűjtő! – vágta ki magát a tanár úrnak nevezett.
A többiek felröhögtek.
- A bankár - tódították vihogva, és gurgulázva szállt a füsttel fel a hangjuk, a mocskosan omladozó város fölé. Fentről láthatóvá lett a rakéták hagyta űr labirintusa, s a füstölgő romok közt kotorászók hangyaszorgalmú derékhada. S még feljebb szállva a kacagással az egész Földet látni lehetett, ahogy zajongva a Mindenség teljes káosza felé kering. Isten tekintete az elmúlás és újjászületés képeit pásztázta.
- Szóval gyűjtőnek nézett. Ez jó. S hogy képzelt el, mint gyűjtőt, tisztelt… uram?
- Csak ironizáljon, kérem – adta a sértődöttet a tanár úrnak nevezett, de izgalmát nem tudta véka alá rejteni. Felvidult képpel, hadarva folytatta, lázba jőve, mint hajdan a katedrán, mikor diákjainak ecsetelte mindazokat a szépségeket, melyeket az Ember teremtett. Ennél a pontnál a tanár úrnak nevezett gondolatait egy váratlan hévvel, mondhatni a semmiből felkerekedett viharos széllökés szakította meg: a tűz körül sündörgők nyugtalan borzongással pislogtak felfelé, s eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Hárman maradtak csak a hordónál.
- Az istenit! – szaladt ki a marcona száján, míg tekintetét ő is az égre szegezte –. Ez nem jó jel, ilyenkor mindig történik valahol, valami.
- A pillangó effektusra gondol, fiatal barátom – hunyorgott felé elismerően az asszony –, hát igen. Sose lehessen tudni: ki, mit mond…
- …vagy gondol …– tódította a marcona, sokatmondó pillantást vetve a tanár úrra.
- …na és? – vágott közbe a tanár úr kihívóan, és előkotort a zsebéből egy kis dohányt, amit némi marihuána morzsával a tenyerén egybeforgatott, a másik kettő várakozó pillantásaitól kísérve. A marcona egy kis kőpipát húzott elő a békés egymás mellett élés jegyében, amit spárga öve egyik fityegőjeként viselt. - Mi van, ha úgy gondolom, hogy ezt a sokféleséget, a civilizáció megannyi remekbe szabott vívmányát maga-magának köszönheti az ember?
- Miként a borzalmakat is… - tette hozzá az asszony, s hagyott legördülni az arcán egy könnycseppet.
- Azonképpen, ámen, de hogy jön ez ide?– nyögött fel türelmetlenül a marcona az övét babrálva. A vidám kis hang, gyerekes csörrenés, mely nem az élőtől, hanem az élettelen anyagtól való volt, odavonzotta a tekinteteket. A tanár úr és az asszony leplezetlen kíváncsisággal fordult a marconának nevezett ágyéka felé. - Tessék, itt vannak, megnézhetik – emelte meg öltözéke egyik lebernyegét gyerekes örömmel amaz. - Itt vannak – mutatta, mint egy operáció utáni heget.
- Ó – mondta a tanár úr megilletődötten, és közelebb hajolt a marcona hasához.
- Engedjen… engem is! – furakodott előre az asszony néhány másodpercnyi várakozás után. A marcona lélegzetét visszatartva, állát a mindenható vélt helyének irányába szegve kínálta láthatásra a portékáját.
- Mindent a szemnek…- tette hozzá vigyorogva, s riszált egyet a derekán.
- Ó - sóhajtott rá az asszony a gyermekkort időző csilingelésre, a régi szép, és nehéz, de élettel teli időket megidéző csörrenésre. - Az aprók…
A marcona a másik kettő fölé lógatva bozontos üstökét, próbált átlesni saját, hordónyi rongyköteggel áttekert hasán.
- Igen – törte meg az áhítat csöndjét, mely felidézte, ki tudja, milyen régről, a gyermek bűvöletét a fenyőfa közelében. A spárga övön, számos lelógó kötélkén egy- és kétforintosok, meg tíz-, húsz-, és ötvenfilléresek lógtak a közepükön átfúrva, de volt egy eredendően lyukas kétfilléres is, ami után megbabonázva nyújtották kezüket, hogy megérinthessék, legalább az auráját.
- Semmit a kéznek – nyöszörögte a tanár úr engedelmesen.
- A nagyapám – sóhajtott fel az asszony – suszter volt. Az Isonzónál kapott egy lövést. Az arca egyik felén ment be a golyó, s a másikon már jött is kifelé. Suszi, suszikám, így hívta a nagyanyám, mikor elérzékenyült… Tőle kaptam annak idején ilyen lyukas kétfillérest. Emlékeznek a mill és bill pengőkre? – élénkült fel hirtelen a hangja, ahogy a marcona visszarejtette kincseit az immár reverendás méltósággal tekeredő rongyok alá. Csak a kis kőpipát hagyta elől a zsinegjén lógva.
- Hogy jön ez ide? – horkant fel a marcona, tehetetlenül topogva. A tanár úrnak nevezett a kőpipával a kezében, a dohány és marihuána szálakkal bíbelődve, kétségtelenül pórázon tartotta. – Az papírpénz volt…
- De az aprónál is apróbb bizonyos értelemben, mert egyszer csak – jött izgalomba a póráz másik végén felszólaló-, a kevésnél is kevesebbet ért: semmit! És elég rövid idő alatt futotta be negatív karrierjét. Látszólag – tette hozzá elégedetten.
- Igaz – mondta a marcona, beletörődve méltatlan helyzetébe. Elgondolkodva nézte a tanár úr ügyködését, ahogy, az előbb még zsebkendőül szolgáló papírgalacsinból gondosan leválaszt egy miszliket, s egy pillanatra a lángok közé mártja. - Mindjárt felgyújtja nekem itt magát – ütötte ki a tanár úr kezéből a fellobbanó kis gyutacsot, mely reménytelennek látszott a dohányt meggyújtani, viszont annál alkalmasabbnak tűnt a tanár úr szemébe hulló hajgubancot megperzselni. – Folytassa inkább a megkezdett eszmefuttatást – tett hozzá, magához ragadva a kezdeményezést pipagyújtás ügyben.
- Ja, igen. A civilizáció, ha arra gondol… Nos, meggyőződésem, hogy Istent az ember teremtette.
- És ezt meg ki mondja?! – csattant fel az asszony, sokkal inkább a tanár úr ügyködésén, mint a kijelentésének igazságán felpaprikázva. - Nem kell benn tartani – vette át dermedt kézzel a pipát –, hányszor megmondtam már magának! Az csak – szippantott egy jó mélyet, ki engedve a füstöt majdhogy nem azonnal –, az csak a mítosz része. Hogy’ benn kell tartani.
- Lehet – rándított a vállán egyet a tanár úr. – Meglehet, hogy csak a mítosz része volt, de, mint tudjuk, a mítosz is a tudatmódosítás eszköze. Az én tudatmódosulásom a mítosz nélkül, talán… talán nem is működik.
- Maga már be is szívott – horkant fel a marcona, egy óriás slukkal folytatva a kört, szemét lehunyva, néhány másodpercnyi elrévedő hallgatás után eresztve ki a füstöt -, térjen a lényegre. Istenre. Mesélje el, hogy képzeli…
- Isten teremtését? – kérdezte az asszony engedékenyen, a marihuána füsttől ellazulva. A tanár úr megvárta, míg visszakerül hozzá a kőpipa, s tenyerét melengetve, pár pillanatnyi hatásszünetet tartott.
- Isten – sóhajtotta be egy gyors slukkal a kimondhatatlant –, egészen addig nem létezett, míg az Élet az Embert az első emberléptékűnél nagyobbnak tetsző feladat elé nem állította.
- Ha most az evolúcióról kezd el hablatyolni, hosszú körmondatokban, akkor én megyek is – nyújtózkodott a marcona, nyilvánvaló teatralitással: a madzagja, a végén a pipával, az asszony kezében volt.
- Maga csak maradjon itt nyugton, sőt, jöjjön már egy kicsit közelebb! – szűrte ellágyulva a szót a pipán át az asszony. – Látja? Ha távol áll, úgy nézek ki, mintha a számon keresztül lennék az ágyékéhoz pányvázva.
A marcona hirtelen jobb kedvre derült, s kezét az alig pislákoló lángok fölé tartva kontrázott:
- Maga aprópénzre váltja a tehetségét, asszonyom! – s kisfiúsan mulatva a másik méltatlankodásán, a tanár úr felé biccentett:
- Csapjon a lovak közé, uram!
A tanár úr méltóságteljesen meghajolt:
- Kezdjük onnan, amikor az ősember a semmi kis testével a mamut előtt találta magát, s első ízben, valamiért nem hátrált meg a fenevad elől. Az volt a fordulópont az Emberiség történetében. Nem is véletlen, hogy ez a pillanat maradt fenn a kezdetekből, örökre, a barlangok falán.
- Örökre? – a marcona kétkedő pillantást vetett rá. – Hol vannak már azok a barlangok? Ha jól tudom, az egyik nukleáris erőfitogtatás épp azt a környéket tüntette el barlangostul, mindenestül a Föld színéről: örökre!
- Kérem - szólt méltatlankodva a tanár úr –, ha maga mindig közbevág, sosem érek a végére.
- Folytassa tanár úr - szólt az asszony, szigorú pillantást vetve a marcona kinézetűre –, maga meg fogja be a száját. Tartsa benn a füstöt, vagy mit tudom én! Isten tehát…
- még nem létezett – nézett kihívóan a mocskos-rózsaszín égre a tanár úr -, de a feladat igen. Az annál inkább! Az éhség. A rettenetes, még számunkra is elképzelhetetlen éhség. Az állati.
- Kérem - szólt közbe a marcona az álszent stréber hangfekvését mímelve -, kérem tanár úr, mellőzze a hatásszüneteket. Mindjárt lemegy a Nap – tette hozzá ingerülten. Az asszony megriadt.
- Maga csak ne kísértse az Istent! Ha a nap lemegy, mindennek egy csapásra lőttek, maga is tudja. Úgyhogy kérem: még viccből se mondjon ilyet. Folytassa tanár úr! Tényleg, a tűz is mindjárt kialszik, és akkor megfagyunk, ha tovább ácsorgunk itt… Akkor mennünk kell. Folytassa, kérem.
- Igen, igyekszem rövidre fogni… Szóval az ember nekiindult, hogy élelmet szerezzen, de fagy volt mindenütt, sehol egy bogyó, a gyökeret meg, már megunta, és akkor jött egy hatalmas testtel megáldott… HÚSTORONY!
A marcona kinézetű elismerően csettintett, mire az asszony bokán rúgta, a tanár úr meg izgatottan tovább vitte szót:
- Rémisztő emlékek keltek az ősember homályos tudatában: hogyan találták vérbe fagyva a maradékát annak a hordatársnak, aki egyszer, nem olyan régen még, hogy teljesen feledésbe merülhessen, egy mamut áldozatává lett. Talán ennél a gondolatfoszlánynál földbe gyökerezett emberünk lába, talán ordított egyet utolsó erejével, talán egy error, egy zárlat az agytekervények közti információs rendszerben a „sarkon fordulni és elfutni” program helyett, épp ellenkezőleg, az „üvöltve rohamra!” programot indította be…- A tanár úr, mintha ő lett volna a rohamozó, kimerülten pihegett. A marcona elismerően füttyentett, az asszony lehunyt szemmel a lassan kihűlő hordó falát simogatta.
- Folytassa, kérem – suttogta maga elé, mire a tanár úr felvillanyozva, biztos léptekkel ment tovább.
- Ki tudja, hogy történt, de a mamut nem támadott, hanem megtorpant. És ez a megtorpanás elég volt ahhoz, hogy a sokk hatására a horda összes tagja felordítson, s a mamut a váratlan, addig sosem tapasztalt ingert vészjelzésként kódolva hátraarcot csináljon. A horda, mintha mágnes vonzaná…
- … éhség, nevezze néven tanár úr a tényeket, a szép szavakat meg hagyja másra: rám – szólt közbe a marcona az asszony keze után kapva.
- Kérem – csapta össze a tenyerét, mint egy megunt tankönyvet a tanár úr -, én abba is hagyhatom, ha jobb dolguk akadt!
- A horda a mamut után vetette magát, …és? – sistergett fel az asszony hangja, míg elkapta kezét a marcona érintése elől.
- S a mamut, a mondhatni fejvesztett menekülés közben, egy váratlanul beszakadó jégréteg alatti hasadékba szorult. A többi már szóra sem érdemes, tanult barátaim! – szögezte le idejét múlt fordulattal a tanár úr. – A többi már, hogy egy közhellyel éljek: történelem. De... de, de…! – tette hozzá titokzatos képpel, mire a marcona kinézetű, tán a tanult barátaim okán, közberikkantott:
- Elő a farbával, mert megfagyunk, és sehol egy mamut, aminek nyomába eredhetünk, úgyhogy éhen is halunk, ha napestig lógatjuk a lábunkat! A mese kedvéért – tette hozzá, közelebb nyomulva az asszonyhoz.
- Kérem, kérem – méltatlankodott a tanár úr, a sürgetéstől sértetten-e, vagy a másik kettő összebútorozásának lehetőségét latolgatva, ki tudja. – Ha jobb dolguk akadt, ám, tessék – tette hozzá, s újabb dohány és marihuána morzsák után kutatott.
- Ne csinálja ezt velünk! – suttogta türelmetlenül az asszony, aki időközben engedett a marcona udvarlásának – vagy csak a felkerekedő jeges szél volt, amitől könyörgőre fogta. - Tanár úr…
- Sőt: tanár úr, kérem! – kacsintott a marcona, s egy futó csókot lehelt az asszony fagyos orrára. – Ne duzzogjon, inkább örüljön a meséje aurájában megfogant lírai végkifejletnek.
- A maguk közti érzeményektől nem fogok elájulni, azt ne várják – hördült fel a tanár úr. - Maguk… maguk javíthatatlan álmodozók –hadarta indokolatlan felindulással -, csak azt kérem, hogy a jövőre vonatkozó idealisztikus, anakronisztikus és blaszfémikus ötleteiktől kíméljenek meg…
- Nézze tanár úr – vágott közbe a marcona kinézetű, az asszonyt és a pipát játékosan a tanár úrra tukmálva -, ha azt gondolja, hogy a birtoklási vágy hiábavaló ideája ütött szöget a fejemben, hát alaposan téved. Mi csak – tette hozzá az asszonyra pillantva – mi csak, és a csak itt nem lekicsinylő jellegű: barátok vagyunk.
Az asszony hallgatott, aztán hirtelen átkarolta a másik kettőt, és lágyan a fülükbe dúdolta:
- Barátság! Szerelem! Nyugodtan térjen rá, tanár úr, a története csattanójára. Nekem a boldogító vég mindig megér egy misét.
- Misémet a mesém végéért – turbékolta a marcona, s a tanár úr a megváltoztathatatlanba beletörődve folytatta:
- Hát jó, az elméletem, sőt hitem lényege az a felismerés, hogy eddig a pontig, nevesen az első mamut megfutamodásáig és zsákmányul ejtéséig az Isten képzet - The God Dillusion - nem létezett. Ettől fogva viszont az ember, a nagyszerű és rettentően kreatív ősapa, a képzeletében viharos gyorsasággal fejlődő, aki joggal gondolta, hogy nem ő volt, aki a mamutot visszafordította, viszont nem ismerte még a véletlen fogalmát, késztetést, sőt csillapíthatatlan kényszert érzett a helyzet leírására. A történtek megfogalmazására, ad absurdum: megértésére. Nos, az emberünk azt „gondolta”, és itt nem látja a tisztelt hallgatóság az idézőjelet, tehát mutatom – és mutatta – azt gondolta, hogy én, a kicsi, a jelentéktelen porszem nem lehettem a hatalmas mamut legyőzője! Hiszen, az ember arányérzéke már akkor is működött, s a józan ítélőképessége is, mint veleszületett ösztönén alapuló tapasztalata. Ősünk, zárójelben megjegyzem, vélhetőleg még az én fogalmával sem operálhatott. Viszont akkor ki volt, kérdezte, mi volt, aki a mamutot megfutamította? Ki volt, aki a mamut méltó ellenfele lehetett, aki nagyobb volt még a mamutnál is? Na? Ki lehetett? Szó nem volt rá: addig! Először persze a szó is képbe lett fogalmazva, mint azt a barlangrajz is mutatja. Hiszen a beszéd előtti korszakban vagyunk! Az illető erő emberléptékűnél nagyobbnak tűnt: s ez a hozzáállás, a tudományos gondolkodás előtt évezredekkel, kétségtelenül az ember ego-tudatának hiányát is tükrözi. És akkor még nem is beszéltem a katarzisról, az élményről, amely, mintegy „megvilágosodásként” – s itt a tanár úr megint mutatta az idézőjelet – érte Ősapánkat.
- Vagy ősanyánkat – nyújtózkodott az asszony, immár nyíltan a marconához simulva.
- Vagy Ősanyánkat, bár ő gyereket ringatott a barlang mélyén, miközben mindezek megestek a mamuttal és az Ősapánkkal – hagyta rá kissé tanár bácsisan a tanár úr, mire a marcona szólásra emelkedett, azaz tornyosult, titkon az asszony karját megszorítva.
- Nézze tanár úr, már megbocsájtson egy pillanatra, de az az igazság, hogy van abban valami, amit a Zizi mond…-
- Zizi?! – kapta fel a fejét elképedve a tanár úr. – Csak így, per Zizi vannak már? Egy röpke emberiség-öltőnyi idő alatt ide jutottak?!
- Ne zsémbelődjön kedves uram - nézett rá az asszony állati szelídséggel a tekintetében.
- És főleg ne vágjon közbe – szólt ellentmondást nem tűrést mímelve a marcona, fél szemét vágyakozva az asszonyon tartva. A tanár úr megadta magát a túlerőnek, és egy újabb adagot tömött a pipába.
- Hallgatom, madám - szólt némi pátosszal a hangjában.
- Kicsit túlreagálja ezt az egészet, nem gondolja? – veregette meg barátságosan a hátát a marcona. Az asszony a tűz fölé hajolt, s egy látnok, egy múltba látó hangján folytatta:
- Ha a férfiak harcoltak a mamuttal, a vadászat, az állat feldarabolása, a nagy zabálás után nyilván kimerült álomba is zuhantak, míg az asszonyok tovább elmélkedhettek a történteken. Így, talán mégis ők jutottak arra a felismerésre, hogy emberüknél valami nagyobb erőnek kellett lennie, ami legyőzte a mamutot.
- Az örök feminista tehát innen datálja magát? – szólt közbe ridegen a tanár úr, a szolidaritás jele után kutatva a marcona tekintetében, mindhiába. – A szerelem vakká, süketté és antiszociálissá tesz! – szippantott zordan a pipába.
De az asszony már győzelemittasan folytatta:
- Hiszen a férfi, lássuk be, aprócska és törékeny volt, épp akkorka, mint maga az asszony, a gyermekét ringató. S, ahogy ott feküdt az asszony mellett, szuszogva, mocskosan, kifacsarva, mint egy rongy-, azaz, szőrkupac…- Az asszony hangja itt elakadt: a marcona kinézetű közelebb húzódott hozzá, s a mozdulattal közelebb vonta a madzagvégen füstbe burkolódzó tanárurat is. Az aprópénz függők még utoljára megcsörrentek az övön, mielőtt az asszony keze rájuk simult, hogy végleg beálljon a Csönd. Az a bizonyos.
- Ma alacsonyan szállnak az angyalok – dünnyögték a soha többé el nem sötétülő és fel nem kéklő, piszkos rózsaszínű ég felé fordulva. Az elkótyavetyélt lehetőségre, az aprópénzre váltott szerencsére gondoltak: arra, hogy a teremtett Isten talán mégis egymás javára képzelte el az Embert és a Föld nevű bolygót, s azonképpen az asszonyt meg a férfit is. Egyszer. Régen.


Többi hozzászólás


Hozzáadás
Neved


Hozzászólások