Eredeti Post

-Ági
Cím: nem bánok semmit...
01.14.10 12:06 pm
Ez a nap is úgy kezdődött, mint két hónapja már az összes többi: Átmeneti Kutyussal irány a Rakákos patak-mente. Félálomben öltözés, rimánkodás a szívfacsaróan gőgicsélő állatnak, hogy várja meg, míg egy ébresztő kávét megiszom. Egy angyal ő - úgyhogy várt. Mit tehetett volna? Én tudom - ő nemtom', tudja-e -, hogy ez volt az utolsó sétánk. Szívemhez nőtt a kuty, senkinek nem kívánok egy ilyen "gazdakereső" menetet. Már majdnem elgyengültem - hogy inkább megtartom, mert már vele álmodtam, sőt, hánykolódtam, hogy mit tegyek -, de az merő emberösztön, birtoklási vágy, szeretet függőség lett volna. Az ő kontójára, a magam javára. ( Most, még itt fexik a lábamnál és horkol! Édes!) Jó ideiglenes gazdi voltam, vendég volt ő a háznál, s mint ilyen: szent...egy tiszta lélek. Nagyon jól jött Ő nekem, a vele töltött idő sok mindent elmondott rólam - magamnak, pl: hogy képes vagyok áldozatot hozni egy kiszolgáltatott lényért. Na, főzni persze nem főztem, viszont a pénzemből egyenlően osztottam - bárányos kutyakaja, miegymás -, de a lakásommal is olyan intenzíven foglalkoztam, mint már rég. Plusz: volt kiért hazasietni, másrészt haza KELLETT sietni, etc. És Angyalföldet újra bejártam, benne éltem, az utcáin jártam-keltem éjjel-nappal. Egy Marcikám-féle kuttyal bármikor végig szabázhattam a Fáy utcától a Rákos patak Dunába-folyásáig... A Rákos patak felfedezése is nagy élmény volt. Hóban, sárban, kutyaszarban , hahaha. Most fogom a kéthónap kutyaszart a bakancsomról letisztítani. A Duna-befolyásnál egyébként irtó helyes bukó-halászmadárkát láttunk ( kettőt is a sok zöldfejű vadkacs közt...kárókatona? Majd utána nézek.) Ennek a helynek lelke van, ahogy néhány éve Zoli ( Tót, Csókolom, Hajti-pajti) mondta. Ő is élt itt egy keveset,a nyolcvanas években vele költöztem a mostani lakásomba, Kőbányáról, a Harmat utcai lakótelepi lakás-csere után.
Fáj a szívem, de kő is esett le róla: kis kuty' a " családban marad", amennyiben egy kedves zenészem tesójáé lesz, aki világéletében kutyusra vágyott, de gyermekkorában sosem engedtek neki tartani. Úgyhogy valakinek az álmát még valóra is váltottam. De azért a gyomromban valami olyasmit érzek, mint amit utoljára a szerelmek, gyermekkori barátságok elszakadásai idején. Jujjjj, de szörnyű. De jó, hogy már felnőtt, és független vagyok, nem rabja a másik lény közelségének, szeretetének. Tudok úgy szeretni, hogy ne vágyjak birtokolni...kutyát, legalábbis. Emberrel még egyelőre nem kisérletezem.


Comments




Szólj hozzá!
Vissza a Bloghoz